Hogy indult a pályafutásod?

Gyermekkoromban arra tanítottak, hogy legyek hasznos tagja a társadalomnak. Rendőrnek, katonának vagy tűzoltónak szántak a szüleim. Én a hadsereget választottam. 17 évesen korkedvezménnyel jelentkeztem önkéntes katonai szolgálatra, ahol a mélységi felderítő szolgálathoz kerültem ejtőernyősként, eredeti szakmám szerint ipari alpinista vagyok. A katonaságnál ismerkedtem meg az egészségügyisek munkájával. 5 év szolgálat után leszereltem és elmentem ápolónak tanulni. Még be sem fejezem az iskolát, már a Péterfy kórházban dolgoztam. Pályám egyik meghatározóbb munkahelye a Nyírő Gyula kórház volt, ahol a pszichiátriai őrzőben dolgoztam 12 éven keresztül. Akkor váltottam, amikor sikerült csatlakoznom az Országos Mentőszolgálathoz. Ott 7 évet töltöttem el. Volt egy kis kitérőm egy távközlési cégnél, de mivel ők csődbe mentek, visszamentem az egészségügybe.

 

Mit csinálsz most?

Pont akkoriban nyitott meg az Albertirsai Idősek Otthona, amikor elkezdtem munkát keresni. Mivel én itt lakom, azonnal jelentkeztem és szinte a nyitás óta itt dolgozom ápolóként.

 

Mit a feladata egy ápolónak az idősotthonban?

Minden, ami a lakóellátással kapcsolatos: segítünk a személyi szükségletek és higiéné fenntartásában, valamint a mobilitásban, az étkezésekben, a gyógyszerek adagolásában, illetve a lakók pszichés és szomatikus állapotának javításában.

Mit szeretsz a munkádban a legjobban?

Bár a mentőzésnek megvan a romantikája, lelkileg nagyon megterhelő.

Azok után, amiket csináltam és átéltem, itt békére leltem. Azt kell hogy mondjam, itt Albertirsán példaértékű a szakmaiság. Nagyon kevés helyen találkoztam ilyen összetartó csapattal. Kis túlzással keresztül-kasul bejártam az összes szociális otthont Pest vármegyében, és túlzás nélkül állíthatom, hogy szakmailag ez az egyik legjobb idősotthon a kategóriájában, és még ennél is jobb lesz. Ráadásul a környezet is szép és igényes. Azért pedig külön hálás vagyok, hogy a vezetőim fogékonyak a tapasztalataimra, megoszthatom velük a véleményemet és így együtt tudunk fejlődni.

 

Mi a legnagyobb kihívás?

Szembesülni a lakók állapotromlásával mindig nehéz - még akkor is, ha tudjuk, hogy ez az élet rendje.

 

Mi kell szerinted ahhoz, hogy valaki jó ápoló legyen?

Én mindig is türelmes és nagy tűréshatárok között élő embernek tartottam magam: itt még türelmesebb és toleránsabb lettem és az elengedést is megtanultam. Minden nap ugyanazzal az attitűddel, jókedvvel jövök be dolgozni, mert tudom, hogy ez sokat jelent a lakóknak, ettől jobban érzik magukat ők is.

 

Jut időd beszélgetni a lakókkal?

Nem annyi, mint szeretném, de igen, gyakran beszélgetek velük. Én úgy vettem észre, hogy a legtöbb lakó a bizalmába fogadott, kedvelnek engem és én is őket.

Mire vagy a legbüszkébb?

A fiamra és arra a valakire, akivé ez alatt az 50 év alatt váltam. Úgy gondolom, hogy minden nehézség és rossz élmény ellenére nem lettem rossz ember. Még mindig nem égtem ki, még mindig ugyanolyan lelkesedéssel csinálom a munkám.

 

Szerinted miért van kevesebb férfi ápoló?

Ez valami biztos: ez nem egy macsó munka. Még mindig az van a köztudatban, hogy az ápolás inkább női hivatás, holott ez szerintem egyáltalán nincs így. A lakók is sokszor meglepődnek, amikor férfi ápolóval találkoznak, de ezen általában sikerül gyorsan átlendülnünk.

 

Te hogy töltődsz fel, hogy kapcsolódsz ki?

A családommal töltöm a szabadidőmet. Sokat bringázunk: Albertirsa külterületén találtunk jó kis erdei utakat, ahova gyakran kijárunk, nyáron pedig rendszeresen ellátogatunk a közeli strandra.